Visszatekintő interjú az ország kertészével: Bálint gazdára emlékezünk

Ha lehunyja a szemét, talán ma is maga elé tudja idézni a Gyöngyös melletti birtokot, ahol felcseperedett. Mindig szívesen mesél ezekről az időkről, és arról, hogy a növények, a föld szeretetét az édesapjától eredezteti. Mire emlékszik, mi volt az első közös élményük?

Az édesapám a világítótorony az életemben. Tőle tanultam meg mindazt a jót, amit képes vagyok hasznosítani. Ez többek között a föld rendkívüli szeretete. Nem a Biblián nevelkedtünk, de mindannyian ismerjük a tanítást: porból lettünk, és porrá leszünk. A föld a kezdet és a vég. Ez egy bölcs igazság: az ember egész életét végigköveti a termőföld, amit jól vagy rosszul művel. A föld attól kezdve áll a gondolkodásom középpontjában, amióta apám kézen fogott és kivitt a szőlőskertbe. Megmutatta, hogyan és miképp kell a szőlőtőkét tavasszal megmetszeni. Úgy négyéves lehettem. Igaz, sokat változott azóta a világ, változtak a fajták is, de a legfontosabb fogásokat máig megtartottam, és szeretettel adom tovább a tanítványaimnak is.

A fia és az unokája is kertész, így elmondható, hogy a családban három generáció rajong a földért. Ön is mesebelinek látja ezt a számot? 

Amennyire a családom történetét ismerem, tudom, hogy már a dédapám is földműveléssel foglalkozott. Aztán nagyapám és az apám is gazdálkodó lett. Tehát ez már a hatodik generáció, ami talán még szebb szám. Persze nem volt mindig könnyű, sőt! Amikor édesapám a másvilágra költözött, huszonegy évesen hirtelen én lettem a családfő, rám hárult az a kötelezettség, hogy irányítsam a gazdaságot. De nem hosszú ideig, mert a II. világháború messze sodort szeretett birtokunktól. Amikor hazatértem, szívszorító volt a találkozás. Úgy éreztem, hogy a betört ablakokkal és beesett tetővel tátongó házból végleg kiveszett a lélek. Az istálló, ahol egykor száz tehén is állott, üresen kongott. Ám történt valami egyedülálló, mondhatni, mesébe illő is. Találtam a birtokon egy nagy szántóföldi táblát, amit a háború alatti években rozzsal vetettek be, de megkéshettek az aratással, ezért sok szem kipörgött. A magok ősszel kikeltek, én pedig tavasszal ott álltam árván az árvakelés kellős közepén. Learattam, a pénzből pedig újraindítottam a gazdaságot és ezzel az életemet is. Később a fiam, majd az unokám is kertészek lettek, ám amikor egy őszibarackfát meg kell metszeni a családban, még mindig nekem nyújtják át a metszőollót. 

Egy kertész számára a tavasz és a nyár hónapjai a legkedvesebbek. Milyen örömöket tartogatnak Önnek, milyen tervei vannak?

A feleségemmel egyetértünk abban, hogy milyen virágok nyíljanak a kertben: úgy van, ahogy ő kívánja. Én meg azt tudom, hogy milyen zöldségféléket termeljek, miket ültessek. Ha már emlegettük a tavaszt, akkor elmondom, hogy a magaságyást tartom az egyik legremekebb kertészeti eszköznek. Mert amikor a szabadföldben még nem, ebben már akkor is jó helyen vannak a zöldségmagok, így akár két héttel korábban lehet friss saláta a család asztalán. Mondjuk a tojásos nokedli mellé, ami számomra a húsvétot jelképezi. De ha kimegyek a kertbe, első utam a gyümölcsfákhoz vezet. A szívem csücskei a karcsú orsó gyümölcsfáim, nagyon hiszek bennük. Különlegességük, hogy már a kiültetésük utáni második évben hoznak egy-két szem termést, hogy a gazdája megízlelhesse. Ám a harmadik évben kosárral kell szedni a gyümölcsöt, a két és fél méteres fácskáknak a legtetejéből is mosolyognak ránk az érett szemek. 

Azt vallja, hogy a jó kert szép és hasznos is. Személyes történetei azonban valami mást is kirajzolnak: egy olyan képet, ahol a kert természetes kapocs az emberek között.

Egy jó kert nemcsak a családot látja el zöldséggel, gyümölccsel, gyógy- és fűszernövénnyel, hanem a környezetébe is jut ebből valami. Amikor a szomszédasszonynak átviszek egy kis tál cseresznyét, másnap tepertős pogácsát kapok cserébe. Vagy ott a gépész szomszédom, akit legutóbb megkértem rá, hogy élezze meg a metszőollómat, és ő szívesen megtette. Persze én is segítek neki, amiben tudok. Hiszem, hogy az emberekben van még annyi tartalék, hogy törődjenek egymással, és erre most különösen nagy szükség van. 

Mit gondol, mit hagy ki az az ember, aki nem becsüli a földet, vagy épp nem tapasztalja meg, milyen a magocskákból életerős növényeket nevelni?

Eggyel túl a századik életévemen talán szabad egy picit filozofálgatnom. Minden túlzás nélkül megállapítható, hogy a kert a családok otthonának a meghosszabbított, kiterjesztett része. A kert olyan nagyszerű adottságokat nyújt, amire semmi más nem képes: földet művelhetünk, gyomlálhatunk, palántákat ültethetünk, öntözhetünk. Ez pedig tényleg sok-sok százezer ember egészségét szolgálja. Mert amíg a szabad levegőn vagyunk, és nem túlságosan fárasztó, változatos kerti munkával töltjük az időt, kipihenjük mindazt az izgalmat és fáradalmat, amit a hétköznapok kívánnak meg tőlünk. Ez óriási dolog, ezért törekszem arra, hogy mindenkinek legyen egy kis megművelhető területe, ahol tud pihenni is, kikapcsolódni, és lelkileg is megerősödik. Kert híján, ha másra nincs lehetőség, az ablakládákban viríthatnak szép virágok, amik között egy-egy tő fokhagymát vagy egy bokor metélőhagymát, petrezselymet is lehet nevelni. Ilyen apróságokból épül fel az életünk, ezek adják azt az erőt és jóságot, szívességet, ami szükséges ahhoz, hogy a 21. század embere is emberhez méltó életet éljen. 

Szöveg: Füzesi Zsuzsa, fotó: Lettner Kriszta/Helikon kiadó